A ius ad bellumtól a kollektív biztonság rendszeréig vezető út állomásainak összehasonlítása

A nemzetközi kapcsolatokra bináris rendszerként tekinthetünk abból a szempontból, hogy az államok közötti háborút béke, a békét pedig háború követte, és így tovább. Napjainkban e probléma feloldására nemzetközi viták békés rendezésének nemzetközi jogi kötelezettsége ad lehetőséget, amely az Egyesült Nemzetek Szervezete (ENSZ) Alapokmányának 1. és 2. cikkén alapszik.[1] Az 1. cikk határozza meg az ENSZ céljait[2], míg a 2. cikk azokat az elveket, amelyeket mind a Szervezet mind pedig a tagállamok kötelesek betartani az ENSZ céljainak megvalósítása folyamatában. Ezek között találjuk az államok azon kötelezettségét, hogy úgy rendezzék nemzetközi vitáikat, hogy a nemzetközi békét és biztonságot, valamint igazságot közben ne veszélyeztessék[3] és ezt egészíti ki a 2. cikk negyedik pontja, amely kötelezi az államokat, hogy tartózkodjanak nemzetközi kapcsolataikban az erőszakkal való fenyegetéstől vagy az erőszak alkalmazásától más állam területi integritásával vagy politikai függetlenségével szemben, illetve bármely más magatartástól, amely nem egyezik meg az ENSZ céljaival.[4] Ez utóbbit tekintjük az erőszak nemzetközi jogi tilalmának. A nemzetközi béke és biztonság megőrzéséért az ENSZ Biztonsági Tanácsa, valamint a Közgyűlés a felelős. Ezt a rendszert nevezzük a kollektív biztonság rendszerének, amelyre már a Nemzetek Szövetsége is törekedett.

Kattintson ide a letöltéshez